3 betű, egy rövidke szó. Mindenkinek más jut róla eszébe. Kinek a víz, a tenger, kinek az ég kékje. Egy fiús kismamának az ideális ruházat színe, Terence Hill felejthetetlen kék szeme. Merengő idealistáknak a strandkorlát kékje. Nekem régóta a fákra festett fehér-kék-fehér jel, mely szabadságot, kikapcsolódást, és kalandokat ígér.
Először a 80-as évek második felében találkoztam vele, a velem egyidős Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm egyik ismétlését látva. Abban az időben, mikor nekem még a kirándulást az jelentette, hogy a lakótelepet határoló 5-ös főút mezsgyéjét átléptem, ez a túra maga volt az álom. Csak ültem a TV előtt, és meredten figyeltem, hallgattam a sok okosságot növényzetről, ásványokról, történelemről, és emberekről. Akkoriban úgy véltem, ha én is ott lennék, azonmód hasonló információ mennyiség birtokosa is lehetnék.
Aztán persze felnőttem, a lehetőségeim kitárultak, de a kék túra továbbra is csak távoli célként volt jelen az életemben. Időhiány miatt, a nyugdíjasként talán megvalósítható fajtából. Az élet változik, én új társaságba keveredtem, ahol szó-szót követett. Te is? Én is. Tényleg? Tényleg. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy ki van tűzve az indulás napja. 2016.10.07-én 12 fő jelentkezővel indulunk.
Az esős, rossz idő, mint Damoklész kardja lógott fejünk felett, és a jelentkezők létszáma, a hátra lévő napok arányában, lineárisan csökkent. Végül 6-an maradtunk.
Szereplők: Jarács János (főszervező)
Viki v. Vanda (Jarács párja)
Jarács Nóra ( Jarács leánya)
Mogyorósi Dániel ( ez utóbbi párja)
Fagyal Béla ( barát, aki minden sövényt fagyalnak lát )
Én
1. Szín: Fagyalék terasza. Jelen van mindenki, plusz Fagyalné, kivéve én. A kaput kinyitva érkezem. A színen kávézás, jó hangulat.
Az 1. jelenetben, én is megkapom, a még ki sem érdemelt kávémat. Rövid eligazítás a busz használatáról, hosszú fényképezkedés, majd fehér zsebkendő lobogtatása nélküli integetés, a búcsúztatásunkra megjelent Veszprémi család 2 alapító tagja, és Fagyalné felé.
Kishuta felé vesszük az irányt, Béla navigálásával. Az 5 órás út monotonitását cigi, pisi és hányás szünetekkel igyekszünk megtörni. A jó hangulatról sör, bor, pálinka, és az önkéntes Megasztárok hiánya gondoskodik. Jarács kifinomult stílusérzékéről sokat sejtet, a buszban is hatalmas talpas pohárból, eltartott kisujjal történő bor fogyasztás. 3/4-ed 10 után pár perccel érkezünk a patak partján álló, Fanni vendégházba. A kulcs az ajtóban, hideg odakint, és kellemes meleg odabent fogad minket. Hangulatunk hullámzásáról, a Magyarország-Svájc labdarúgó mérkőzés 2-3-as végkimenetele tehet. Nyugovóra térünk.
Kávézás hangjaira történő korai ébredéssel, majd pofára eséssel indul a nap. Béla a nyugtalankodó gyomrára szódabikarbónát kever magának. Hát ez nem egyenértékű egy friss gőzölgő kávéval. A korán kelésnek is van hozadéka, még látjuk az első bepillésedett tócsákat. A buszmegállót faragott tábla jelzi, a hideget, a busz szélvédőjén lévő, csak félig lekapirgált jégvirág. Nóra és Béla rosszulléte igen, Vikié viszont nem múlt el. A pálinka nincs mindenkire ugyanolyan hatással.
Rántottát, pirítóst, és forró teát reggelizünk Pálházán, a hagyományos ízeket és szolid árakat ígérő Tölgyfa étteremben. Hollóházáig busszal, onnan értelem szerűen gyalog megyünk, mert hát végül is ezért jöttünk. Viki nem tud az otthon hagyott túrafüzete helyett másikat venni, de mi többiek, fellelkesülten ütjük be az első pecsétet az úti okmányunkba. Elindulunk az úton, mely jó esetben valóban elvezet egészen Írottkőig. Ünnepélytelen indulásunkra, csak egy mókus kíváncsi, na meg mi.
Az első komoly emelkedő után, a Drahosi-réten megállunk pihenni, és bevárni Janit és Vandát. Öltözünk-vetkőzünk, Jani testhőjével gőzöli az átizzadt pólóját, majd tovább. A Bodó-rétről visszamegyünk, az ismét lemaradtakért. A keresésben sokat segíthetne a messze hangzó visszhang, mégis először meglátjuk őket, és csak utána hallanak meg minket. Mint kiderül, kissé eltévedtek, illetve Viki egy 10 percre ölelő karjait egy fán nyugtatta, bízva benne hogy a karok ténykedése átterjed a gyomrára is. Másodjára is elérjük a Bodó-rétet, és összeül a tanács. Ezzel a tempóval nem érjük el a kitűzött célt. Végül Vikit és Janit hátrahagyjuk, mi pedig elindulunk jó iramban, hogy szükség esetén vissza tudjunk jönni értük a busszal.
A Nagy-Milic-en több kellemes meglepetés is ér minket. Béla akinek lehet nyugodtan sasszem az indián neve, kiszúr egy 50-60 cm magas baglyot a fák sűrűjében. Az Uhu lefényképezni már nem engedi magát, inkább tovaszáll. Másik meglepetés a a tegnap esett hó, mely hócsatára csábít, de csak engem. Dani tért ölelő hugyozásba kezd, mely kis hazánkból indul, és a Szlovákoknál csurran tova. A csúcson félmeztelen süttetjük magunkat a déli napsütésben. A Kis-Milic-i kilátót csak egy elnézett jelzésnek köszönhetően látogatjuk meg. Itt első, ámde nem utolsó soron Béla elátkozza a túlsúlyos, és teljesen haszontalannak bizonyuló távcsövét. Brutális lejtőn ereszkedünk vagy 400 m-t. Nóra gatyaféket is igénybe vesz a tempó lassításához. Béla összeszid minket, mert állítása szerint már futva jön lefelé, hogy tartsa a tempónkat, de így is távolodik tőlünk.
Nóra kedvenc szava a "pataaaaak" melyet lelkesen kell kiejteni, a végén elnyújtva, minden erecske láttán, ami keresztezi utunkat. Dani kedvenc szavára nem derült fény, ő a csendet részesíti előnyben. Béla korában az ember már nem változik, ő marad a jól bevált kurvaanyázásnál.
A füzéri vár biztos szép, de mi csak a felvonó hídig jutunk, engem a Cassa felirat riaszt vissza, a többiek meg megelégednek azzal, hogy engem szapulhatnak a látványosság elmulasztása miatt. A várnál már az a tervünk, hogy csak Füzérig megyünk, onnan busszal haza, majd vissza Janiékért. Hát terv még nem szállt olyan gyorsan füstbe mint a mienk. Du 2 óra van, és a legközelebbi busz 20:15-kor indul. Hát emberek, addigra gyalog is ott vagyunk. Így aztán tovább kutyagolunk abban a tudatban, hogy 5 perce még 15km volt a napi etap, most pedig megduplázódott. A nagy hegyeket elhagyva, lankásabb helyeken vezet az utunk. Találkozunk a régi kisvasút mozdonyával, mely örök mementóként áll egy 20 m-es sín páron. Utunk közben, almát eszegetünk, melyet a természet nagy-nagy bölcsességével pont itt teremtett meg. Vargányát, színes hernyókat látunk. Majd bedőlve az útjelzésnek, egy balkanyart, megpróbálunk jobbra levágni, kevés sikerrel. Utunk lassan ( de még milyen lassan ) a végére jár. Krumpliföld alattunk, Béla szikla balról ( innen már csak 2,8km ), majd az úgy várt, de csalódást keltő Kishuta tábla. Ide, de nem meg érkezünk. Kérdezősködünk, és jön is a válasz, persze arra van a buszmegálló, ott a kocsmánál. Tudjuk, hogy onnan már csak 2 km. Odaérünk, de nem ismerős a hely. Ismét kérdezősködés, persze-persze van még egy buszmegálló ( kell is az ilyen metropolisba ) ott van a kisbolttal szembe. Az idő halad, a lábunk fárad, a lelkesedés fogy. Meg van végre a reggeli megálló, innen már tényleg nem több mint 3 km a szállás. Béla a szállás előtt 200 m-el éri el a mélypontot. Ha valaki megfizetné, most tudna sírni, mondja nekem. Érdeklődés hiányában a produkció elmarad.
A hátrahagyottak felfűtött lakással várnak minket. Jópofa mi, stoppal beelőztek. Rövid meseest, fogvacogás, pizzázás, majd jó éjt. Az ágyban fekve még elsétálok Nagyhutáig, annyira húzza a görcs a lábamat.
Másnap csak 3 perccel késsük le a kisvonat indulását, ami nem rossz eredmény egy 2014-es menetrendhez képest, de azért nem kielégítő. Így azután program híján hazafelé vesszük az irányt. Vizsolyban nem nézzük meg az 1. nyomtatott Károli féle bibliát. Ónodon ugyanígy teszünk a Rákóczi féle országgyűlés emlékhelyével. Érettségizőknek itt kiosztunk évszámokból egy 1-est. A Muhi csata keresztjei viszont annyira utunkba esnek, hogy ott muszáj egy kicsit kultúrálódunk. Béla valamit félreértett, ő a vizeléssel van inkább elfoglalva. Szerencsen egy majdnem csokimúzeumot nézünk meg, ami inkább játék és csoki szobor kiállítás.
Hazaérkezés, egy kávé melletti kis beszélgetés, aztán oszolj!
