Jósvafő-Tornabarakony
Ilyen hamar még nem követte egymást két túra, de mivel az előző túránk egy részét elmosta az eső, így mindenkinek viszket a talpa, és azon van, hogy eme érzést eltüntessük. A szállással kapcsolatban nem igen kell mit szervezni, ismét Annuska vendégszeretetére bízzuk magunkat.
Reggel nem kelünk túl korán, pedig egy 30km-es szakasz van tervbe véve. Mondjuk az folyással szembe. Mert hogy most nyugatról keleti irányba tesszük meg a távot, így praktikusabb. Annuska már magabiztosabban néz szembe a visszaút kihívásaival.
Jósvafőnél készítünk egy induló képet, majd elindulunk lefelé a lépcsőn, rossz irányba. Fölfelé hasznosabb lett volna, ezt most be is bizonyítjuk. A lépcsők elfogynak de semmi baj, itt a hegyoldal azon is lehet kapaszkodni. Béla már jó pár szakasszal ezelőtt kinyilvánította azon véleményét, hogy minden szakasz szopással / értsd kaptatóval / kezdődik. Tudományos magyarázata is van rá. A szakasz megszakítások kivétel nélkül ember lakta területen, falun, községben, városban történnek. Ezek a helységek viszont, mindig völgyben, szorosban, mezőn alakulnak ki, így induláskor nem is lehet másfelé menni, mint felfelé. Gyakorlati záfolat nélkül, ezt a tézist innentől alapvetésként elfogadjuk.
A tézisnek megfelelően felbaktatunk a hegytetőre, ahol erdei hangszerek szórakoztatnak minket, mi pedig egymást. Kicsit tovább haladva egy zsidó temetőre bukkanunk, ahol Viki mond valami bődületes hülyeséget, aminek hallatán a közös társasági kapcsot egyöntetűen megszakítjuk vele egy rövidebb időre.
A dombról lesétálva a Tohonya-patakot követve haladunk előre. A figyelmünkre, nagy őzlábgombák, és egy szurdok tart igényt ezen a szakaszon. Egy frissen kiragasztott hirdetőtábla vonja magára a tekintetünket. Du. 5-től reggel 8-ig tilos az erdőben tartózkodni, mert vadászszezon van. Az óránkra pillantva 7:45-öt látunk. Nem tűnik túl komolynak a veszély, egész addig, míg emberi hangokat nem hallunk valahonnan a dombtető felől. Elővigyázatosságból a botomra akasztom a túrasapkám, és azt lengetem a magasba, hátha nem tévesztenek össze minket egy megtermett hím gím szarvassal.
A dombtető nyílt mezején már visszatér, az el sem vesztett bátorság az inunkba. Mi, Molnár Ferenc szerencsései, mint alföldi gyerekek, akiknek szeme hozzászokott a távolba nézéshez, ismét fenékig ürítjük eme korsónkat. Nem is tesszük mindezt hiába, a Hucul ménes kurta lábú hegyi életvitelhez alkalmazkodott lovaiban gyönyörködünk. Nagy részük az elektromos karám mögött tartózkodik, de utunk során a szabadság privilégiumát élvező példányokhoz is van szerencsénk. Nem mindennapi élmény, mikor az erdei ösvényen gyalogolva, pár méterrel tőlünk, eltrappol 3 erőteljes példány.
A hegyről völgybe ereszkedünk, és egy szépen karbantartott, de pillanatnyilag kihasználatlan ifjúsági szállás padjain pihenünk meg. Nórával érdeklődve hallgatjuk Béla filmélményét, melyet a Szerb film megtekintése ihletett. A szaftosabb részletek taglalásától inkább eltekintünk. Egy dámszarvas csorda kérődzik tőlünk nem messze.
Bár elég jól jelölt az útszakasz, nekünk azért sikerül benéznünk egy leágazást. A helyes ösvényre toronyiránt vágunk át egy meredek lejtőn. Ebédünket korábban lengyel-magyar vegyes lakosságú szellemfaluban, Derenken fogyasztjuk. Horty kormányzó csinált belőle szellemfalut, hogy egybefüggő vadászterületét ne zavarja semmi, illetve medvés kertet akart itt létrehozni. A házak helyett csak táblák állnak, rajtuk a régi tulajdonos neve, és hogy hová lettek áttelepítve. Csak egy volt a sok család közül, akinek a tábláján az állt, megtagadta a kitelepítést. Büszke voltam arra az ismeretlen emberre, bár biztos ő járt a legrosszabbul mind közül.
Különösebb esemény nélkül érünk következő pihenőhelyünkre. Itt egy picinyke cinke ingerkedik velem és a fotómasinámmal. Addig-addig míg sikerül lelőnöm. Vér nélküli győzelmet aratok. Nem sokára Béla ismét kalandra hív. Ez csak egy pár lépéses kitérő egy barlang bejáratához. A bejárat le van rácsozva, úgyhogy vissza is kaptathatunk.
Lassan érezzük, hogy mára ennyi elég is lenne a jóból. Beérünk Bódvaszilasba, megkeressük a vasútállomáson lévő pecsételőhelyet, és bélyegzünk egy nagyot. Innen már látjuk a Bódvarákói szállásunk mögött magasodó, a külszíni fejtés következtében megcsonkított hegyet.
Mi egy vasúti töltésen haladunk egy darabig. A sínek pedig egy bővizű patak felett kb. 3 m-es magasságban. Nem akarok túlozni, de egy kis szívdobogást azért csak érzünk, míg átlépdelünk, a nem túl széles hídon. Innen szétválunk. Nóra és Béla a kijelölt utat követve egy derékszögű háromszög két befogóját, én az átfogóját választom. Vaddisznók pihenőhelyén, és lápos mezőn haladok. A Rákóczi-barlang már ismerős indulóhelyén bevárom a szabálykövetőket, és a maradék km-t közösen tesszük meg.
Jani és Viki egy 3/4-ed óra késéssel élvezheti a megérdemelt pihenést. Meleg vacsorát fogyasztunk, majd viszonylag hamar elcsendesülünk.
A tegnapi naphoz képest, megint fordítunk egyet a haladási irányon, és kelet-nyugati irányba indulunk el a Tornabarakony-Bódvarákó szakaszon. Papíron 9 km, úgyhogy nem vagyunk megijedve. Persze az élet hozhat kalandokat.
Miután Julika kirak minket a Tornabarakonyi buszmegállóba, és pecsételünk, elindulunk, igen ám, de merre? Helyiek segítségét kérjük, és meg is kapjuk. A falu állandó lakossága 4 fő. Viszont sok nyaraló, és vendégház is található itt, úgyhogy nem oly kihalt mint gondolnánk.
Az esős időnek két látható következménye van. Az egyik, hogy az erdei utak, locs-pocsosak, ügyesen kell manőverezni, a sárban. A másik a mindenütt kibúvó, különféle gombák. A harmadik, hogy az előörs, csendes járása végre meghozza várva várt gyümölcsét. Kb. 40m-rel előttünk, egy nőstény szarvas és két gidája ugrik meg, majd kisvártatva a hím vágja át az utat kimért, méltóságteljes járással. Ezen élményt meg is osztjuk az utóvéddel, és pihenés közben, Jani ismét bemutatja a gőzölgő pólós produkcióját. Sőt, követőre is talál Béla személyében.
