Makkoshotyka-Boldogkőváralja
Most én következem. Mármint a szervezésben. Az időpont viszonylag hamar meg van, május 26-28 lesz a mi napunk. Ez pont egybe esik a Kinizsi 100-as teljesítménytúra idejével, ahol e szerint idén nem leszek ott. Eddig 3 sikertelen próbán vagyok túl, először 40-ig, a második-harmadik túrán 72 km-ig jutottam. Ez utóbbi kettőre kereszttesómat Janit is elcsaltam, bár igazából egy szóra ugrott, úgyhogy nem volt nagy győzködés. Az első közös túránkra kis híján a kocsmából szedtem össze. Hajnali 2-kor keveredett haza, 6-kor pedig már indultunk Pestre. Ehhez képest a 72 km-nyi megtett út nem elhanyagolható teljesítmény. Persze ekkor is, és a következő túrán is Ő jelezte, hogy neki mára elég a gyaloglásból. Az első alkalommal én sem bántam, de másodjára elég jól éreztem magam, csak nem akartam ott hagyni egyedül a hegytetőn. Jani idén is megpróbálja, de most nem bízza a véletlenre, 20km-es futásokkal készíti fel magát. Ennyit az időpontról.
Számomra a tervezés első szakaszában világossá válik, hogy nem lesz az 1. napunk sétagalopp. Makkoshotykától az első ember lakta helység a 25 km-re lévő Regéc. Ezzel meg is van az 1. napi túraútvonal. Regécen találok egy remek szállást, ahol 1.500,-Ft-ért igény szerint meleg vacsorával is várnak. Remekül hangzik, de sajnos már nincs férőhelyük. A 2. 3. 4. hely már kevésbé tűnik remeknek, de szállást itt sem kapok. Végül a szomszéd faluban Fonyban a Szieszta Vendégházban tudnak magas elvárásaimnak megfelelő szállást adni. A magas elvárásom gyakorlatilag kimerült a van-e szabad ágyuk igény maximális kielégítésében. Ezzel a helyünk is meg van.
Már csak szállító eszköz kell, és meg vagyok. Igen ám, de hány főre. A nem várt, de tervezett fogyás megkezdődött. Warres előző túránkon való megjelenése, részéről inkább kíváncsiskodás volt az ismeretlenbe, mint elköteleződés a hosszútávú túrázás mellett. Sajnos Dani is lemorzsolódott. Ő a diák és felnőtt lét küszöbén, a munkát választotta a szórakozás helyett. Majd lesz ez még fordítva is. 5-en maradtunk. Tehát minimum 6 személyes autóra van szükségünk. Furcsának tűnhet a matekom, pedig jó így. A helyi buszközlekedés nem rossz, csak a jó nem ilyen. Fóny-Makkoshotyka 40 km-es távját 3 átszállással 6 óra alatt tudnánk megtenni. Ennél jobb kell. A házinénivel megegyezek, hogy visszahozza valaki az autót Makkosról. Na neki kell a 6. ülőhely. Egy Zafirát találok a telepen ami megfelel a céljainknak, és be is vethető állapotban van.
Találkozó a szokásos: Péntek 13:00 Bélánál. A megjelenés szokatlan, mármint az a része, hogy a házigazda nem ér oda a találkozópontra időben. Gyors belekérdezés, hogy mindenki hozott-e mindent. Hát persze hogy nem. Nekem a bélyegzőfüzetem Janinak a hűtött söre marad otthon. A hiányok pótlása után irány Fony. Problémamentesen eljutunk a Bercsényi utca végéig. Ablakmosó sajnos nincs az autó tartályában, madárszar viszont van az üvegen. Na de nem hiába van nálam víz és pzs. Most már aztán nem állíthat meg minket senki. El is jutunk gond nélkül a bokrosi műútig, ahol kiderül, hogy a Zafira nem bírja a közel 500 kg-os terhelést, és 100-nál többel csak kizsírozott szakadékba tud hasítani. Kicsit remeg a seggem, hogy mi lesz ha megadja magát a gép, de a pedált nyomva, és egy imát mormolva haladunk tovább.
A sörözés és a pisiszünet közti összefüggést könnyű átlátni, ám hogy ez pénzkereseti lehetőséggel is kecsegtet, az csak Vikinek jut eszébe. Lelkesen integet az üres útnak, ám ha jön valaki, akkor visszahúzódik a csigaházába.
Utunk felén már túl haladunk, amikor Sály község névtáblája meglódítja Jani szürkeállományát. Szerinte innen származik a nagy sikerű, kigombolt ingben tenyeret lengető Sály Gálys együttes. Ezen apropóból Viki zenei egyveleggel szórakoztat minket. Béla felemeli szavát a gyenge szóviccekkel szemben, amivel csak ront a helyzeten, gyakorlatilag mindenki elpuffogtat belőle egyet-kettőt.
Már csak 30 km-re vagyunk a céltól, ám a GPS szerint ez még 40 percünkbe fog telni. A GPS pedig nem hazudik. Úttalan utakon, illetve olyanokon, melyek helyenként aszfaltot is tartalmaznak jutunk egyre közelebb. Fonyon már vár minket Tímea, aki átadja nekünk a szállást, és megbeszéljük vele a holnap reggeli transportot is.
A tágas nappaliban kap szállást az ifjú párunk, míg mi szalmaözvegyek, közösen osztozunk a koedukált szobán. Ameddig a többiek pakolnak, én jártasság hiányában, testi épségemet veszélyeztetve hasogatok gyújtóst, a szalonnasütéshez. Bár a szalonna ez egyszer még megmenekül, de jó hangulatunkban,
"társaimmal hosszan beszélgettünk
lobogott a rőzseláng mellettünk."
Senkinek sem okoz nehézséget a korai kelés. Lábunkban a túra vágyával, készítik szorgos kezeink a szendvicseket, és az útra való söröket. Reméljük semmi fontosat nem hagyunk itthon. Felvesszük a falu határában Timit, és elkacskaringózunk Makkoshotykáig, mai napi indulópontunkig. Innen Timi hazaviszi az autót, mi pedig egy bélyegzőt helyezünk el az útlevelünkbe, és megyünk az orrunk után.
Km követ km-t eseménytelenül. Ez persze csak részben igaz, hiszen az maga az esemény, hogy kint vagyunk a szabadban. Ha jól meggondolom, a természet egyszerre hat minden érzékszervemre, úgy hogy ennek nem is vagyok tudatában, de mégis jó nekem. Fülembe régről ismerős tücsökzene, orromba bódító lilaakác illata, számba a nyálam íze, kezembe az öreg bükkfabot jól ismert keménysége. Mondhatod hogy ez neked semmi, és én mondanám neked, hogy nekem ez a minden. Itt és most csak erre vágyok. Nem akarok tabletezni, TV-t nézni, autót eladni, de még csak csinos lányok látványát sem kívánom. A mellettem gyaloglókkal együtt, mégis magam vagyok. Gondolhatnék nagy és fontos dolgokra, melyekhez elmélyülés szükséges, jövőre, családra, vagy merenghetnék a múlton, de nem. Csak nézem a következő lépést, szinte folyton a cipőm orrát. Monotonitás. Változik a fű, az agyag, a homok a lábam alatt, mégis ugyanaz. Na ekkor ugrik Nóra visítva, egy 1m50-eset mind hosszába mind magasságba. És az ok? Egy lábatlan gyík. Mondjuk egész úton azzal riogattuk, hogy elszaporodtak a viperák, és érdemes óvatosnak lenni. Nóránál az óvatosság, és a rettegés elég egymáshoz közel álló érzelmek.
Utunk során további gyíkokat, szarvasbogarat, Atlasz lepkéket, és egy csuszka szerű madárkát is látunk. Csapatunk továbbra is két tempóban közlekedik, és a bélyegzőhelyeken várjuk össze egymást. Az Eszkála erdészház impozáns épülete eléggé impotens állapotban van. A késői reggelink elfogyasztásához azért megfelel. Ellenkező irányból turisták csoportja érkezik. Egy játék résztvevői ők. Percnyi előnnyel vezeti egy agilis hölgy a jámbor férfiak társaságát. Pihenőnk végeztével még csak 50 m-t sem sétálunk, és megpillantunk egy frissen ácsolt remek kis pihenőhelyet. Mi meg ettünk a csalánosban, bassza meg.
Korábbi élményeinkhez képest szokatlanul nagy a forgalom az erdőben. Persze nem kell ezen csodálkozni, nem októbert, vagy áprilist ír a kalendárium. Ez már igazi túrázó idő, ráadásul hétvége van.
Béla javaslatára, csinálunk egy 1,5km-es kitérőt a Szent Péter Mennykőig. Mert ennek a komának mindig ilyen különös dolgok jutnak eszébe. Azt mondja:Ha már itt vagyunk nézzük meg, nem igaz? De igaz. Sőt, még milyen igaz. Sok szépet láttunk már, és most sem tudom megmondani miért, de ez a legszebb kilátás. Ahogy a zöldellő fákkal tömött dombok hullámoznak a szemhatárig, az valami csodás. Köszi Béla.
25 km volt a terv, közel 27 lett belőle, és most itt vagyunk Regécen. Megpihenünk egy vendéglő árnyékos asztalánál, jól megérdemelt söreinket kortyoljuk, illetve fagyit nyalunk, ki-ki ízlése szerint. 1 óra múlva jönnek meg, a kilátót szintén megtekintő Janiék. Timi nem sokára érkezik, és ismét a szállásunkon vagyunk.
A tűzrakás most már könnyebben megy, főleg úgy hogy Jani talál a kandallón gyújtóst. A szalonna másodjára már nem menekül, és köretként, hajába sült krumpli is kerül. Viki és Jani kacérkodnak a gondolattal, hogy este kijönnek kipróbálni, hogy milyen a fekvő hinta, ha más célra használják, mint amire tervezték.
A korán kelés most sem okoz gondot, és a lábam is rendben. Vikihez képest viszont egy két bottal járó öregasszony, pajkosan ugrándozó bakfisnak tűnik. Na mi lesz? Hát ők Janival ma inkább a művészetnek élnek, és a regéci vár romjai közt töltik a napot. Megtehetik. Mi édeshármasban indulunk tovább, nem túl hosszú mai szakaszunknak.
"Mogyoróska, Regécke,
Jajj de nagyon szegényke.
kenyere is kevéske,
csak egy kicsi lepényke."
-szól a régi mondóka.
Nos, ha a regéci gulya után kell megítélnem a mondóka valóság tartalmát, akkor nem tudom megcáfolni. Egy keshedt, görbelábú, lapostőgyű, sovánka tehenet sem látok, csak a pályázati pénzből felújított épületeket.
Szokás szerint az út első fele a legnehezebb. Most a regéci várat kell megtámadnunk, de nem elfoglalnunk. Szépen elsétálunk a vár alatt, és húzunk egy strigulát a meg nem tekintett várak sorába. Mogyoróska a következő falu, amit Nóra reggel óta vár, és ezt már többször hangoztatta. De még mielőtt odaérnénk, egy halban gazdag /szerintem, de vannak ellenvélemények/ patak partján sétálunk. Bal kezünk felől fenyves látható, ami olyan sűrű, hogy esti homály az úr benne mindenkor. A reggeli fénysugarak csak megszűrten jutnak át rajta, elmerengve nézzük a fenyvest. Én speciel várom hogy Jancsi és a kis Juliska felbukkanjon a fatörzsek között, de nem. Egy fotó erejéig eljátszom hogy déli pihenőt tartok egy szakadék fölötti fatörzsön, majd elérjük Mogyoróskát. Ez a Nóri teljesen meg van zavarodva ezzel a faluval. Hogy azt mondja, hogy ő fotót akar a falu táblával. Olyan nagyon nem is csodálkozok, még is csak nőből van, és mint tudjuk ez mentesít a logika alól. De tévedtem, és magamtól jöttem rá. Hát Daninak akar ő pózolni ezzel a képpel, akinek tudniillik a becsületes neve: Mogyorósi Dániel.
Mogyoróska, Regéchez képest viszont felcsövelt, legalábbis a gulyája nyomaiból ítélve. A falut elhagyva, mogyoróbokrok alatt óvatosan lépdelünk, a marhák által a sárban hagyott nyomok között. Több a lyuk, mint az egyenes.
Egy patak válik hű követőnké, vagy mi az ővéé, nézőpont kérdése. Hosszan, és sok átkeléssel megyünk az erdőben, Nóra nagy örömére, akinek a lelkesedése még a tizen-huszadik átkelésnél sem csökken, és gyermeki örömmel képes kiáltani: pataaaaak! Mint mindig, most is Béláé az észlelés dicsősége. Egy fekete mókust nézegetünk, ahogy a fán fürgén cikázik.
Már megint, és megint, mint mindig, ismét Béla nyert. Viszont a találat, egy kisebb bocs méretű kutya, már az oszlás utolsó fázisaiban szörnyülködtet el minket, mind látványával, mind förtelmes szagával. Béla harmóniáját annyira megtöri, ez a nem várt látvány, hogy önmagát nem megtartóztatva köp is a dögre.
Megérkezünk Boldogkőváraljára. Sajnos a pecsételő hely a városon túl van 2 km-el, a vasútállomáson. Rövid átbeszélés után úgy döntünk, hogy oda most nem megyünk el, viszont amíg Janiék megérkeznek, Nórát hátrahagyva megnézzük a helyi várat. Igazából, még idefele az autóútról láttam ezt a várat, és megígértem, hogy ezt szívesen elfoglalnám, ha úgy adódna. Hát most úgy adódott. A várat megmászva nem várt bélyegző pontba botlunk, így ezen hiányosság sem bosszant tovább.
